Kutatásunk kiindulópontja az a hipotézis, hogy a közép- és kelet-európai jogrendszerekben 1990 után létrehozott alkotmánybíróságok eltérő kontextusban, eltérő történelmi tapasztalatokkal, eltérő társadalmi és gazdasági körülmények, jogi és politikai feltételek között kezdték el érvényesíteni az alkotmányban rögzített emberi jogokat. Így ezek a rendszerek másként közelítették meg az alapvető jogokat, mint nyugat- és dél-európai társaik. Hipotézisünk az volt, hogy az alapjogvédelem sajátos közép- és kelet-európai rendszere fedezhető fel, az alapjogok értelmezésének sajátos, a közép- és kelet-európai országokra, de nem feltétlenül az európai alkotmányos hagyomány egészére jellemző rendszerével. Ez utóbbit nem a nyugat- vagy dél-európai országok alkotmánybíróságainak joggyakorlatán, hanem az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlatán keresztül vizsgáltuk. Ez a vizsgálat lehetőséget adott az európai alkotmányos kultúra általános jellemzőinek feltárására (és ezek összehasonlítására a közép- és kelet-európai alkotmányos kultúra jellemzőivel), valamint az egyes közép- és kelet-európai országok sajátos jogi problémáinak értékelésére az EJEB gyakorlatának fényében. 

Az első fejezetben részletezett kutatási terv alapján egyrészt azt vártuk kutatásunktól, hogy fényt derítsen arra, hogy hipotézisünk helytálló-e, és hogy valóban létezik-e - legalábbis az alapjogok értelmezésének módszertana (azaz az anyagi jogi problémák megoldásának keretét képező eljárási-formális kérdések) tekintetében - egy sajátos közép- és kelet-európai alapjogi felfogás, és ha igen, az mennyiben különbözik az e régión kívüli országok közös európai alkotmányos hagyományától. Másrészt azt reméltük, hogy sikerül feltárnunk a különböző közép- és kelet-európai országok (konkrétan a hat vizsgált ország) alkotmányos joggyakorlata és alapjogértelmezése (és általánosabban az alkotmányos érvelés tipikus módozatai) közötti hasonlóságokat és különbségeket.